Kedves Szülők!
Egyfajta vitaindítónak, még inkább az egyéni gondolkodást inspiráló, elősegítő gesztusnak tartom ennek a
cikknek a megjelenését az iskola oldalán. A cikk két éve, még az Óbudai Waldorf Iskola belső köreiben jelent
meg, hisz akkor még ott dolgoztam. Tavaly nem éreztem úgy, hogy ezeknek a gondolatoknak itt Tökön is helyük
lenne. Idén azonban több osztályban – főleg a kisebbeknél – olyan jeleket tapasztalok a gyerekeken, amelyek
elgondolkodtattak, és felmerült bennem, hogy a közös keresés, közös gondolkodás érdekében jó lenne veletek is
megosztani.
Abban biztos vagyok, hogy bármilyen felnőtti megfontolás, ami a korai intellektuális hatásokat előtérbe
helyezi, fontosnak tartja, vagy az élet sodródásában a gyerekeket érinti, nem segíti, hanem gátolja őket.
Feszültté, nyugtalanná, együttműködésre képtelenné teszi a gyerekeket, amit nyilvánvalóan nem szeretnénk.
Ezért érdemes ezeken a dolgokon elgondolkodni.
Kocziha Miklós
Tavaly az egyik első osztályunkat mentorként első alkalommal szeptember 17-én látogattam meg. A
beszélgetőkörben meglepődtem. Öt gyerek beszélt, mesélt arról, hogy milyen sporttevékenységen,
edzésen vett részt előző nap: kézilabda, tenisz, jóga – hangzottak el sorban. Igen, a sport jó a
gyerekeknek, levezeti az energiáikat, fegyelmezettek lesznek, mozgásformákat tanulnak… Mindez
igaz. Csak mi a Waldorf-pedagógia emberképe szerint ezeket a tevékenységeket évekkel később, 10,
de még inkább 12 éves kortól tartjuk helyesnek. Olyannak, amitől a gyerekek valóban fejlődnek,
gyarapodnak. Ezért CSAK ettől az élettani fejlődési állapottól, 12 éves kor körültől, 6. osztálytól
javasoljuk az ily módon irányított edzést, sportot. Addig úgy tartjuk helyesnek, ha a gyerekeket
döntően az érző és akarati lényükön keresztül táplálja a pedagógia.
Azért is volt meglepő a sok edzésbeszámoló, mert a gyerekek, az osztály (ez mindkét első
osztályunkra egyformán igaz volt) nem tűntek kiegyensúlyozottnak, derűsnek, nyugodtnak. Sőt,
feszültek voltak, sok agresszió jellemezte őket. Mitől van ez a nyugtalanság, elgondolkodtam. Annál is
inkább, mert az első osztályok előkészítése során januárban-februárban a tanári kollégium részéről az
egyik hordozója voltam a Waldorf-pedagógia és Iskolánk bemutatásának. Ezekről a dolgokról pedig
igen sokat beszéltünk, beszélgettünk, mert nagyon sok ilyen irányú kérdést kaptunk.
Arra kell gondoljak, hogy nem sikerült jól átadnunk azt, hogy mit tartunk helyesnek a
nevelésben, mit gondolunk kívánatos szülői viselkedésnek, hozzáállásnak. A lényeg, hogy a korai
intellektuális hatások – és a célzott sport, maga az edzésre járás is ilyen 6-7 éves korban – éppenhogy
nem segítik, hanem gátolják, akadályozzák a gyerekeket helyes fejlődésükben. A tapasztalat azt
mutatja, hogy a korai intellektuális hatások nem kiegyensúlyozottá, nyugodttá teszik a gyerekeket,
hanem épp ellenkezőleg: feszültté, nyugtalanná, agresszívvá.
Nézzünk rá kicsit az érzés, akarat, gondolkodás hármasságára. Mind az ember lényét, mind az
általa bejárt megismerési utakat és általában a világgal kapcsolatos találkozási lehetőségeit három
minőség, három, az embert alkotó minőség egymásra épülő rendszerében tudjuk megragadni. Ezek az
akarat, az érzés és a gondolkodás. Ezek a minőségek születésünktől fogva bennünk vannak
lehetőségként, mint az énünket alkotó kapcsolódási lehetőségek a világgal. Röviden, az akarat a
végtagrendszerben megnyilvánuló cselekvés, aktivitás, mellyel értelemszerűen cselekvésben
kapcsolódunk a világhoz és annak ismereteihez. Az érzések az emberi test ritmikus részéhez tartoznak,
a törzsben védetten a légzéshez, a szívhez és a keringéshez. Az érzés magába foglalja az érzékelést,
észlelést és az ezekhez kapcsolódóan kialakuló érzületeket, érzelmeket, lelki megnyilvánulásokat. A
dolgokhoz, tevékenységekhez, személyekhez való kötődést, rokonszenvet, ellenszenvet röviden
érzésnek nevezzük. Mindazokat a „műveleteket”, amelyeket az idegrendszeri tevékenységhez
rendelünk, a hagyományos pedagógia és a hétköznapi szóhasználat gondolkodásnak nevezi. Ide
tartozik a fogalmi gondolkodás, az elvonatkoztatás (tehát tapasztalástól független), az, amit
általánosan értelemnek, intellektusnak, gondolkodásnak nevezünk.
Rudolf Steiner emberképe és tapasztalata szerint a gyerekek kb. 9 éves korukig – lépésekben
csökkenő fokozatokban –, de döntően utánzásban tanulnak. (Ez felhívja a figyelmünket arra is, hogy
szülőként mit, hogyan teszünk, mondunk, gondolunk a gyerekeink előtt. Milyen mintákat adunk? Az
érzéseinket is pontosan átveszik. Legyenek azok bármilyenek.) Másik döntően fontos pedagógiai
ismeret, hogy azok az ismeretek, amelyeket érzésben és akaratban tapasztalnak meg a gyerekek,
sokkal erősebben lesznek lényük részévé, „tudásukká”, mint azok, amelyeket a gondolkodáson,
fogalmiságon keresztül tanultak. Mai tapasztalásunk szerint a gyerekek intellektusa 9 éves korukig
döntően az érzésükben és az akaratukban él. Tehát éppen nem az intellektuálisnak nevezett
minőségükben. Ezért a Waldorf-iskolákban – ahogy Óbudán is – az első három tanév pedagógiai
lényege a sok közös tevékenységben, tapasztalásban, mozgásban, a közös alkotásban jelenik meg.
Vagyis nem a fogalmak frontális átadásában, absztrakciók megtanulásában. Azok éppen a
tapasztalásból jönnek majd szándékunk szerint. Ezért óvjuk tudatosan a gyerekeket harmadik-
negyedikes korukig az intellektuális hatásoktól, az intellektuális „tanulástól”. Mert az a tapasztalatunk,
hogy ezek nem segítik, hanem gátolják a gyerekek helyes fejlődését.
Milyen dolgok tartoznak ide, az intellektuálisnak nevezhető világba, vagyis mik lehetnek a túl
korai, így felesleges és gátló hatású intellektuális dolgok, tárgyak, tevékenységek: a tévé, a
számítógép, a „saját” telefon, célzott sport, okos nagypapa a Világ nagyenciklopédiájával,
nagyáruházakban eltöltött sok idő, állandó akciózás, túl sok játék, eszköz, tragédia a családban (korai
halál, alkohol, súlyos betegség, politika). Ezek amellett, hogy kényszerű ismereteket adnak a világ
egy-egy szférájáról, igen, láthatólag „fejlesztő” hatással vannak a gyerekek intellektusára, hisz –
„Lám, lám! Milyen sokat tud ez a gyerek!” – fogalmak sorát tudja felidézni bármilyen témában, pláne,
ha mi szülők „örülünk” ennek, mert ő meg akar felelni a mi, szülői elvárásainknak. De ezektől a
fogalmi ismeretektől nem lesznek kiegyensúlyozottak és nyugodtak a gyerekek. Ezek a folyamatok
folyamatosan az ego-jukat fogják ébresztgetni. Egyre több ismeretre, egyre több tárgyra, „tudásra”,
fogalomra fognak vágyni, mert ez az út versenyhez, „sikerhez”, elfogadáshoz, jutalomhoz és a
környezetüket irányító hatalomérzethez vezet. Vagyis ezeknek a vágyásához. Ezért lesznek ezek a
gyerekek nyugtalanok, ezért nem tudnak örömmel egy érzésbeli, akaratbeli együttlétben feloldódni,
együttműködni. Ők azok, akik „jogászkodni” fognak, hiszen ők érett én-nel bíró önálló egyéniségek,
akik meg tudják fogalmazni gondolatikat, akaratukat. Vagyis akaratosak lesznek, de közben nem
tudnak társaikkal együtt örömben részt venni bármilyen tevékenységben. Az a korán felébresztett ego,
akinek jóval később, évekkel később kell majd egy érző én-ként felébredni, megszületni, kiteljesedni,
most az anyagban követeli meg az őt „megillető” helyet. Vagyis neki kell karóra, telefon, olyan
tevékenységek, amelyek kiemelik, a társaik fölé emelik őket, hogy az ébredező, de még nagyon
érzékeny én-jüket biztonságban érezzék. Az őket szeretetben és helyes nevelésben körülölelő szülői
viselkedés helyében tárgyak, tárgyak, tárgyak kellenek.
Ilyen „tárgy” a célzott sport is. Maga az, hogy edzésre kell menni, időre kell odaérni,
felszerelés, külön ruha kell, mind azt az ego-t táplálják, aki-ami még természete szerint helyesen egy
időtlen melegségben szeretne együtt lélegezni az őt szeretetteli figyelemben körülölelő világgal. Ezért
minden ilyen, a korai intellektuális ébresztést szolgáló dologtól távol kell (kellene) tartani a gyerekeket
9-10 éves korukig. Ezek helyett olyan szokásokat, rendet, tevékenységi formákat, tereket kell
teremteni, amiket a gyerekek szabad játékkal és szerepjátékkal tudnak kitölteni. Ehhez persze jó
minták is kellenek. Egy telefon-vagy számítógépfüggő szülő nem jó példa. Vagyis az ismétlődés
rendjében mindig biztonságot adó napirend kell a gyerekeknek, szokások, ritmusok. Erre törekszik a
Waldorf-pedagógia. Ezeket igyekszünk adni az iskolai rendben, szokásokban, a tanítás belső
ritmusában.
A nem helyes minták, tevékenységek csorbítják, satnyítják (Szathmári Sándor: Kazohinia,
érdemes elolvasni!) a gyerekek testét-lelkét. Mozgékony életerejüket veszik el, a kész fogalmak,
„tudások” megkötik a fantáziájukat, teremtő-erejüket. Vagyis engedni kell a 100 éves bölcs magyar
óvodapedagógia szellemében a gyerekeket az óvodában, és később, az iskolában is 9-10 éves korukig
szabad játékban fürdeni, és a felnőttek által adott kereteken belül – ritmus, szokás, rend – döntően az
érzésen és akaraton keresztül kapcsolódni a világhoz.
Így az „ítélő”-énjük majd helyesen kezdheti el fejlődését 12-14 éves kor körül, úgy, hogy
felnőttként tényleg szabad individuumként állhassanak a világból szembejövő áramlatokban. Ezeket
igyekszünk elmondani minden évben január-február vidékén, amikor az új első osztály iránt érdeklődő
szülőknek szándékozunk megmutatni a Waldorf-pedagógiát, amit, mi, az Óbudai Waldorf Iskola
tanárai szeretnénk a szülőkkel együttműködve megvalósítani.
Kocziha Miklós
Budapest, 2020. október 15.