Ez az ünnep, mely november 11-ére esik, az ünnepkör második ünnepe.
Régen az évkör Adventje Márton-naptól indult el és jelentette az új esztendő kezdetét. A termést betakarították, s az öreg, hanyatló Nap fénye lassan elköszön a természetben. Már megcsillant Mihály kardja, féken tartva a világban munkálkodó Gonoszt, megmutatva, hogy nem a sötétség az Úr. Márton lámpájában felvillan a reménység pislákoló fénye, mely jelzi, hogy a Nap majd újra világosodni fog. S ezt a fényt adja át majd Miklósnak, aki a gyerekek szeretetéből szőtt szőttest viszi fel Máriának, hogy a fény és a szeretet gyermeke újra és újra megszülethessen a világba. Márton ünnepe az egyik leginkább a gyerekekhez közel álló ünnep. A lámpásos esti sétán túl a gyerekek számára hordozza egy igaz, őszinte ember életének üzenetét. Az allegorikus történetből, melyben Márton megosztja köpönyegét egy koldussal, megértik a számukra lényeges dolgot: adni a szeretetből, oszd meg a másikkal azt, amid van. Vajon mekkora a mi köpönyegünk? Jut-e belőle a másik felé egy őszinte kérdés, vagy odafordulás, egy mosoly, egy kizárólagos figyelemmel történő megszólítás? Márton igazi hús-vér ember volt, aki Kr.-u 317-ben született a mai Szombathelyen, az akkori Savariában, egy római légiós katona gyermekeként. Akit apja Mars istennek, a háború istenének ajánl fel. De Márton individuális útjának története az, hogy a korai kereszténység időszakában eltér a neki választott úttól, és megkeresve a saját, egyéni útját, végül püspökké választják, miközben sohasem felejtkezik meg a szerénységről, az őszinte szolgálatról. Aminek lényege: tenni a közösségért, tenni az emberekért. Márton 398-ban, november 8-án hal meg, temetésének napja : november 11. A gyerekekkel való lámpásos esti séta után újra összetalálkozunk a nagy tűznél, ami biztonságot jelent a bizonytalan pislákoló fényű út után, s ahol megosztjuk egymással azt a barátság süteményt, amit a negyedikes osztály készített el a számunkra.
Szent Márton
Hideg szél fúj, zuhog a hó,
Márton vágtat, köpenye ragyogó.
Fázol? Reszketsz a szélben?
Gyere, bújj el köpönyegében !
Érez a szív, s tesz a kéz,
Érted, értem, bárkiért!
Gerle Edit
Tarbay Ede: Téli köpönyeg
A hó, akár egy hatalmas köpönyeg ereszkedett alá a sötétszürke égből. Milyen különös – gondolta Martinus, ahogy föltekintett a végtelen égboltra -, odafönt majdnem fekete, és idelent fehér. Hogyan tud ilyen erősen megváltozni, és milyen elrendelés vezetheti azt is, amiben nincs élet? Hideg, és mégis meleggé tesz mindent, ami a mélyben, a szántóföld alatt szunnyad. Talán ezek az igazi csodák, és ami akaratlan, bennünk történik.
Eszébe jutott kora gyermeksége – ez is csoda, ez az emlékezet, ahogy váratlanul elevenné lesz a múlt, elevenné, mintha most történne – Savaria, a messzi Pannónia, ahol apja katonáskodott, az Isis-szentély karcsú oszlopai, melyeket mindig megcsodált, ha látott. Kétéves volt, vagy talán alig több, botladozott előttük a porban, s azt képzelte, ezek az oszlopok föl, a magas égig nőnek. “Mi lehet ott?” – ez járt a fejében.
– Nem, akkor már hatéves lehettem – mondta maga elé, s beleremegett. A saját hangja riasztotta meg.
Gallián át, Amiens felé tartottak a kopár, köves úton, amit Julius Ceasar építtetett egykor, egészen a keskeny tengerszorosig, hogy így jussanak Britanniába, a legtávolibb római tartományba.
– Mire gondolsz, Martinus cimbora? – kérdezte a társa mellette, aki nála fiatalabb volt. Az első pihék most kezdtek kiütközni sima, hidegtől rózsás legényarcán.
– Arra, hogy az ember milyen kicsi.
Egy pillanatra megálltak a lovak. Róka futott keresztül az úton. Valamivel előtte nyulak. Ahány, annyifelé. Üldözőjük ide- oda ugrált, egyszerre akarta mindet elkapni, így a végén egyet sem tudott, hát jobbnak látta feladni a futást. Leült, s messziről nézte a katonákat.A fiatalabb hangosan nevetett, míg a másik a nyeregnél kotorászott. Valami formátlant hajított az éhes róka felé. Kedvező szél volt, az állat megérezte a kicsi, fagyott, nyers hús illatát. Odaszaladt a hóra lapulva, szájába kapta, s elfutott vele.
– Bolond vagy – lökte oda a szót Martinusnak a legényforma fiatal római.
– Mit eszel, hiszen, hiszen messze még Amiens. Útközben sehol, semmilyen táborhely.
– Ne félj, nem veszem el a te porciódat – mosolygott Martinus, közben a sarkával nógatta a lovát: induljanak tovább a havas úton. Vigyázva, nehogy megcsússzon a patkó.
– A róka éhes volt – jegyezte meg – és én még kibírom.
A másik nem értette. Eszébe sem jutott, hogy az útravalót megossza társával, így aztán az is érthetetlen volt, miért mondta neki, amit mondott.
– Tudod pajtás, ahol én gyerek voltam – s megint látta az Isis – szentély karcsú oszlopait -, a falon kívül rengeteg szegény élt. Pannónia kincse nekünk szolgált, de a földet ők művelték meg.
– El kellett, hogy tartsák a légiót – mondta a másik, s a fejét fölemelte, amolyan igazi katonabüszkeséggel – Őket védték a mi katonáink.
– Inkább Rómát, a birodalom magját – nézett Martinus komolyan maga elé.
Sokáig mentek némán, majd megálltak. Szélcsendes zugban telepedtek le, tüzet gyújtottak, s máris sült a hús, a fiatalabb útravalója. Amíg ette, egyetlen szót se szólt, s ennek Martinus valójában örült. Ahogy a meg-megroskadó tűzbe bámult, azt is látta emlékezetében: rongyos emberek özönlenek az Isis-szentély elé, kezüket tartják, sestiusra várva. Ha az anyja intett annak a rabszolgalánynak, aki mindig mögötte haladt: nyúljon a tarsolyába, adjon nekik néhány ezüstpénzt, apja arca lángoló vörös lett.
– A császári had tisztjének asszonya – hallotta egyszer apja kitörését – , ne ismerjen könyörületet.
– A császári had tisztjének asszonya – felelte az anyja nyomban, csöndesen – a szegényeken az ura helyett is könyörületet kényszerül gyakorolni.
A férfi “miért” – je zengett az átriumban, majd az asszony még csöndesebb hangja:
– Nem tudom, uram.
Mindezt hamar elfelejtette, hiszen még gyerek volt. Aztán később, egyszer, már Ticiniumban, Itália északi felén, ahová az apját áthelyezték, bukkant elő iszonyú erővel, amikor egy idős, megtört arcú ember Krisztusról beszélt, akiről már szabadon szólhattak. Tíz éve már, hogy belátta a császár: a szegényeken nem fog az erőszak. Inkább meghalnak, semhogy a hitüket bármiért feladják. Ez és a szegénység megfontolt vállalása tette Martinusnak széppé az új hitet. Kívánta, hogy megismerhesse az Isten-ember életét, tanítását. Minderről a társa semmit sem tudott. Az nem kérdezett, és ő nem beszélt.
Vörös parázs hirtelen fehér lett. Fölkerekedtek, továbbindultak. Alkonyatkor tűnt fel előttük Amiens fala és a városkapu. Váratlanul megtorpant a ló. Egy rongyos ember feküdt lent a hóban, keze a koldusok örök tartásával emelkedett a katonák felé. Martinus egyetlen, széles lendülettel szállt le a lóról, s oldotta köpenyét. A mozdulatán látszott: nem gondolkodik. Teszi, amit az ösztöne parancsol. Egyetlen, kemény kardcsapással kettévágta tiszti köpönyegét, és alsó felét a koldusra terítette. Fiatalabb társa döbbent tekintetét látva mindössze annyit mondott:
– A köpenyemnek az az alsó fele úgyis csak a lovam hátát fedte. És a magamét adtam oda neki, nem a császárét, nem a kincstárét.A másik akkor hátrapillantott. A koldus arca átizzott a posztón. Egyszer már látta. A keresztények katakombájában. Az oltár köve mögött a festett falon.
– Ez ami Krisztusunk – mondta a fiatal római katonának az, aki akkor levezette abba a földmélyi katakombába, majd térdet hajtott előtte, s így folytatta: – értünk halt meg. Odalent, Júdeában.
– Értünk? – kérdezte.
– Mindenkiért – hallotta a választ, amit csupán most tudott megérteni.
Amikor ezt elmondta Martinusnak, az hallgatott és keresztet vetett.