Gondolatok Székely György: Karácsony
Az ember három születése című könyve alapján
Kedves Szülők!
Két évvel ezelőtt még Óbudán, az ottani közösségnek írtam ezeket a gondolatokat a karácsony, az ünnep kapcsán
Székely György könyve alapján. Az ünnep „állandó”, a karácsony újra és újra ugyanazokkal a kihívásokkal áll
előttünk. Mit és hogyan helyes tennünk? Hogyan lehet és kell „jól” ünnepelni? Milyen szellemi gyökerei vannak
magának az ünnepnek? Erre próbálnak választ adni az alábbi sorok.
Kocziha Miklós
Székely György jó harminc évvel ezelőtt tanárom volt az első magyarországi Waldorf-tanár-továbbképzésen.
Reményeim szerint sokat tanultam tőle. Látva, hogy milyen erőfeszítéseket tesznek tanártársaim és a szülők –
ebben a világjárvány utáni új szörnyűségekkel terhelt időben – az ünnepek igazán méltó szellemi és technikai
feltételeinek, körülményeinek megteremtésében, úgy érzem, hogy érdemes feleleveníteni Székely György
gondolatait.
A modern ember idejét teljesen kitöltik a hétköznapok, futásukat csak pihenőnapok szakítják meg. Az idők
folyását korábban ünnepi időszakok, ünnepség-egek tagolták. A mai ember elfelejtett ünnepelni, elfelejtette, mit
jelentenek az ünnepek. Ez önmagában nem lenne baj, mert ennek meglehetne az a következménye, hogy az
ember újra megtanulná ünnepeit a hagyományoktól elszakadva újjáalakítani, ha képes lenne új értelmet adni
nekik. Ehhez új intuíciókra kellene szert tennünk, új belátásra az ünnepekre és az emberiség helyzetére
vonatkozóan. Hogyan juthatunk ilyen belátásokra?
A hétköznapok a mai értelemben az archaikus ember számára nem léteztek. Az emberi lét őskorában a
teljes élet szakrális szabályok szerint zajlott. A legközönségesebb dolgok, tárgyak, cselekedetek is
megszenteltek, értelembe emeltek voltak, akkor semmi sem volt profán, hétköznapi, értelem nélküli. Még
egységben volt, ami később kettészakadt: az igaz és a létező. Nem intellektuális értelemben érthető, hanem
hatalmas, élően átélhető ideákban, amelyek a világot – a kívül-belül-egy világot – még hézagmenetesen tagolták
és fogalmilag lefedték. Ma is ilyen a világ még a kisgyerek számára, amikor beszélni és gondolkodni kezd.
Számára a szó és a fogalom még elválaszthatatlan egységben ragyogja be a világos világot.
Mit tehet a mai ember, ha ehhez a forráshoz szeretne újra eljutni? A helyzetet csak a tudat szakszerű
munkába vétele változtathatja meg, ha a mai ember megtanulja, hogy elhagyja saját megszokott, „hétköznapi”
szintjét és saját forrása – egyben az intuíciók forrása – felé fordul.
Ünnep akkor van, ha a Menny átmenetileg leszáll a földre. Az évkör ünnepei variációk erre a témára.
Karácsonykor az emberi előkészület motívuma a legfontosabb, ez teszi lehetővé a fent és a lent találkozását. Azt
mondják, hogy a karácsony a béke ünnepe. Hogy van ez? A béke szó nem azt jelenti, hogy nincs háború.
Mögötte tapasztalás van, ami együtt van a szóval. Azt jelenti, hogy a kettősségek megszűnnek: nincs fent és lent,
itt és ott, jó és rossz. A befogadó figyelmünkkel – mint a kisgyerek – egy nem ismert valamit keresünk. Ilyenkor
olyanok vagyunk, olyanok lehetünk, mint egy nyitott, üres kehely, és ebbe az ürességbe jöhet bele az új. Ezek a
keresési pillanatok a béke pillanatai, amikor megszűnnek a kettősségek. És a béke kinagyított pillanatai az
ünnepek. A görögöknél az ünnepen az istenek és az emberek egy asztalnál ültek, ilyenkor találkozott újra a
Prométheusszal elválasztott ég és föld, a fent és a lent. Ezért lehet a karácsonyt a béke ünnepének nevezni.
A fönti világ mindig készenlétben áll, az istenek mindig adnak. Hogy az adomány eléri-e a földet, az a
másik oldaltól, az emberek befogadási készségétől függ. Azonban ma az ünnepek az ismétlődésben könnyen
kiürült megemlékezéssé halványulhatnak. Ez arra int bennünket, hogy tudatosan keressük azt a belső
mozdulatot, amellyel az ünnepek eredeti tartalmát mindig újként tapasztaljuk meg.
Az ünnepek fejlődéstörténete a múltból, a kozmikus pillanatok csillagóraként való átéléséből a belső átélés felé
vezet. Ma nem tudunk ünnepelni anélkül, hogy a kinti világ zavaró tényezőit ne raknánk le. Meg kell
teremtenünk magunkban a befogadás feltételeit.
A karácsonyi események csúcspontja a vízkeresztben (Epifánia, a szó eredetileg megjelenést, jelenlétet
jelentett), a Jordán-keresztelőben jelenik meg január 6-án. A kereszténység első három évszázadában ezt
ünnepelték, nem a gyermek születését. Ez az „igazi” ünnep: Jézus, az ember összekapcsolódása Krisztussal, a
fiúval. A fentről érkező idea leér a földibe, a lentbe.
Az archaikus időkben az ünnepnapokat, mint kozmikus alkalmakat élték át az emberek. Az átélésben
nem vált szét a fent és lent, a bent és kint, a tudat és a világ. A középkor vége felé az európai ember a tudat
átalakulási folyamataira kezdte vonatkoztatni a keresztény ünnepeket, úgy kezdte őket felfogni, mint a lélek
útjának állomásait, képi megjelenéseit. Ennek az áramlatnak volt hordozója Luther és Kálvin. Angelus Silesius,
vagyis a Sziléziai Angyal, XVII. századi német katolikus költő és misztikus teológus ezt így fogalmazta meg:
„Szülessen bár ezerszer Krisztus Betlehemben,
ha benned nem, maradsz örökre elveszetten.
Meg nem vált a gonosztól maga a Kereszt sem,
ha csak a Golgota hegyén áll, de benned nem.”
Mára az ember nagyjából elvesztette megértését azon lelki folyamatok iránt, amelyekkel korábban az
ünnepi történéseket összefüggésében látta, átélte. Így ma azt is mondhatjuk, hogy az ünnepek arra valók, hogy
általuk mindig új belső mozdulatokat tehessünk. Ezen az úton az ember lehetősége három lépésen, három
születésen át vezet, hogy újra olyan befogadóvá váljon – válhasson –, mint az archaikus kor embere. Olyanná,
mint a kisgyerekek feltétel nélküli rácsodálkozásának, elfogadásának képessége, a világ világosságának
evidenciaként való átélése, értése. (Ezért „hisznek” a kisgyerekek a Mikulásban, vagyis Szent Miklósban és a
„Jézuskában”.)
Az első születés a testi születés. Egy öröklött organizmus jön a világra a maga fizikai mivoltában. Ez az „alsó”
történés. Az „organizmus” két-hároméves korában összekapcsolódik egy „felülről” érkező Én-lénnyel, vagyis
ekkor kimondva megjelenik az Én. Az Én-lény azonban már akkor megjelenik az érzékek számára nem
érzékelhetően, amikor a születés utáni reflexek eltűnnek. Az összekapcsolódás egyre erőteljesebb, és magát, ezt
a folyamatot nevezhetjük második születésnek. Alulról jönnek a szabad erők, ezeket a felülről jövő Én
megragadja és gyakorolja használatukat. Mert a képességek, mint a beszéd, a gondolkodás, az akaratlagos
mozdulás csak gyakorlás révén jöhetnek létre.
A beszélő emberi környezet – család, iskola – hat az Én-lényre, neveli azt. Ez a folyamat hozza létre
mindazt, ami nem öröklött, a specifikus emberi képességeket; a felegyenesedett testtartást, a beszédet, a
gondolkodást, a megformált, akaratlagos mozgásokat, az emberi szokásokat, a figyelmet.
És valamikor az ember nagykorú lesz. Ez azt jelenti, hogy az ember önmagára eszmél, s ezáltal vállalja
a felelősséget saját életéért. Nem hivatkozhat múltjára, nem tekintheti magát annak eredményének, hanem képes
azt feldolgozni. Ez önmegismeréshez vezet. Ez az önmagára eszmélés a harmadik születés anyaméhe.
Ha önmagára tekint az ember, s elégedetlen magával, képességeivel, eljuthat ahhoz az elhatározáshoz,
hogy maga vegye kézbe saját nevelésének folytatását. (Az ókori görögök Szókratész nyomán ezt a „Gnoti se
auton” mondásban fejezték ki.) Ezen az úton csak a figyelem lehet az ember eszköze. Meg kell figyelnie magát,
irányítani kell lelki és tudati folyamatait. Ha ez a folyamat erősödik, akkor olyan szintre juthat, amelyben nem
spekulációk, szabadon áramló lelki folyamatok, ösztönök alapján ítél és cselekszik, hanem a „kint” lévőt engedi
„bejönni”. Ez a befogadó figyelem. Ez a harmadik születés; a gyermeki – érzelmektől, ítéletektől nem befolyásolt
– intenzív és öntudatánál lévő figyelem, egy alulról való történés, alulról való törekvés, amelybe beragyog a
felülről érkező intuíció, a felismerés, a találkozás. Jézus születésének képe megjeleníti a befogadó figyelem
újraszületését a felnőttben.
Az első születés természeti, a második a nevelés hatására történik, a harmadik az egyes ember kezében van: ő
határozza el rá magát. Ha ebben iskolázzuk magunkat, akkor van rá lehetőség, hogy átéljük a fent és lent
egyesülését egy-egy rövidebb-hosszabb pillanatra: ez az Ünnep.
Székely Magda (Székely György unokatestvére) verse ezt így fogalmazza meg.
A hely
Az annyiféle eltűnő
lehetőség helyett
elérni az egyetlen egy
időt helyet
Elérni végre ahova
hívása van
ahova érthetetlenül
ahova boldogan
Kocziha Miklós
Budapest, 2020. november 19.